Ezeket a régi fotókat nézegetve van min megakadnia a szemnek. A versenyautók alakja és részletei, a szponzorfeliratok, a nézők, a pilóták és a szerelők öltözéke – magát a pályát szinte észre sem vesszük. Pedig az is remekül látszik, hogy egy mai körülmények között is érdekes és veszélyes kanyarkombináció akkoriban sokkal többet követelt a sofőrtől és a technikától egyaránt.
Itt van például az 1966-os Belga Nagydíj rajtja előtti pillanat:
Az egy dolog, hogy a nézőteret egy vállig érő kőfal választja el a pálya szélétől, de előrébb nézve az ott bizony az Eau Rouge. Kétszázzal arrafelé száguldva valószínűleg lenne min gondolkozni. Ezen a futamon egyébként a második körre már csak heten maradtak versenyben a 15 indulóból, a többieknek betett az első körben leszakadó záporeső (ez még a régi, 14 kilométer hosszú Spa-Francorchamps), a célba pedig csak öten értek be.
A képen látható későbbi világbajnok, Jochen Rindt itt szerezte első dobogós helyezését (második lett a ferraris John Surtees mögött) és a Cooper–Maserati csapatnak is ez volt az első sikere.
Az Eau Rouge tetejéről talán még jobban látszik, hogy ez inkább volt közút, mint versenyzésre alkalmas épített pálya – így már éthetőbb, hogyan eshettek ki néhányan pályaversenyen olyan okok miatt, mint az árokba borulás, a lakóház ablakán beesés, a telefonpóznának ütközés vagy az összegyűlő vízben megfúló motor.
A fotósokat meg szimplán csak irigylem a bátorságukért.