Ígérem, nem fogok átmenni konstans zeneblogba, a Képzelt Várost viszont régóta nagyon kedvelem és a legutóbbi lemezük Ég veled, Anatolij! című számához pár napja jött ki a videoklip, amiben alig történik valami, a zenével együtt mégis határozottan lúdbőröztető élmény.

Akit érdekel, hogy kicsoda Anatolij, elolvashatja a zenekar honlapján, illetve a Wikipédia vonatkozó cikkében.

Sorozatunk harmadik része azért jelentős mérföldkő, mert már csak kilencvenhat hetet kell várni a századikig. Hogy könnyebben teljen az idő, most olyan autóversenyzőket mutatunk, akik épphogy kibírják röhögés nélkül.

A május 19-én megrendezett Monacói Nagydíj volt az 1985. évi Forma–1-es kiírás negyedik futama, melyet a McLarennel versenyző Alain Prost nyert meg. A francia győzelmében komoly szerepet játszott a verseny tizenhetedik körében történt baleset, aminek a törmeléke később defektet okozott a nagy formában lévő ferraris Michele Alboretónál – Alboreto még ezzel együtt is bedarálta a mezőnyt és végül csak Prostot nem sikerült utolérnie. (Másoknak sem jött jól az eset: Niki Lauda például a kifolyt váltóolajon megcsúszva törte össze magát.)

A középmezőnyben Nelson Piquet (Brabham–BMW) próbálta előzni Riccardo Patresét (Alfa Romeo) a célgörbében, amikor összeütköztek. A Brabhamen azonnal eltört a bal első felfüggesztés, Patrese megcsúszott, aztán a szalagkorlát és egymás többszöri érintésével bebiliárdozták magukat a St. Devote bukóterébe.

Mindketten megúszták karcolás nélkül.

Monacóban amúgy a szűk vagy nem létező bukóterek, a keskeny pálya és a szögletes fordulók ellenére Lorenzo Bandini 1967-es halála óta nem történt emberéletet követelő baleset.

Szerintem évek óta nem kedveltem meg zenekart annyira hamar, mint a Chvrches-t. Valamelyik Tumblr-ös reblogszörnyben (Eltironnak jár az assziszt) jött szembe egy koncertfelvételük, ott rontott meg a retró beütésű skót szintipop, tisztelt bíróság.

A The Bones of What You Believe című albumuk tele van remek dalokkal, a The Mother We Share, a We Sink, a Tether, a Lies, az Under the Tide és a Night Sky mellett viszont nekem a Science/Visions az abszolút kedvencem:

Breathe, don’t speak, it’s leaving your body now.

A foobar2000-ben már csapágyasra lett hajtva a számláló, de képtelen vagyok rájuk unni.

Én a Szerencseszombat című műsorban azt nem értem, hogy minden héten kihúzzák a Joker nyerőszámait, Batmanéit viszont sosem…

Várom mielőbbi válaszukat azzal kapcsolatban, hogy mégis kinek ál ez érdekében.

Üdvözlettel:
Robin Alfred

Ezeket a régi fotókat nézegetve van min megakadnia a szemnek. A versenyautók alakja és részletei, a szponzorfeliratok, a nézők, a pilóták és a szerelők öltözéke – magát a pályát szinte észre sem vesszük. Pedig az is remekül látszik, hogy egy mai körülmények között is érdekes és veszélyes kanyarkombináció akkoriban sokkal többet követelt a sofőrtől és a technikától egyaránt.

Itt van például az 1966-os Belga Nagydíj rajtja előtti pillanat:

Az egy dolog, hogy a nézőteret egy vállig érő kőfal választja el a pálya szélétől, de előrébb nézve az ott bizony az Eau Rouge. Kétszázzal arrafelé száguldva valószínűleg lenne min gondolkozni. Ezen a futamon egyébként a második körre már csak heten maradtak versenyben a 15 indulóból, a többieknek betett az első körben leszakadó záporeső (ez még a régi, 14 kilométer hosszú Spa-Francorchamps), a célba pedig csak öten értek be.

A képen látható későbbi világbajnok, Jochen Rindt itt szerezte első dobogós helyezését (második lett a ferraris John Surtees mögött) és a Cooper–Maserati csapatnak is ez volt az első sikere.

Az Eau Rouge tetejéről talán még jobban látszik, hogy ez inkább volt közút, mint versenyzésre alkalmas épített pálya – így már éthetőbb, hogyan eshettek ki néhányan pályaversenyen olyan okok miatt, mint az árokba borulás, a lakóház ablakán beesés, a telefonpóznának ütközés vagy az összegyűlő vízben megfúló motor.

A fotósokat meg szimplán csak irigylem a bátorságukért.