A világűr unalmas. Nagyon.

És nemcsak unalmas, hanem egykedvű is. Látott ő már annyi mindent, csillagok születtek és húnytak ki a szeme előtt milliószámra, fekete lyukak keletkeztek és kvarkok pattantak ki a semmiből. Az ősrobbanásra és az idő kialakulására például csak halk sóhaj volt a reakciója, semmi több. Nem az a fajta, aki mindenre rácsodálkozik. Talán ez a mérhetetlen közöny az oka, hogy a sötétségben suhanó űrhajó láttán sem lett különösebben izgatott.

Ki tudja, lehet, hogy ez hiba volt.

A Shrapnel egészen új hajó volt, korának egyik legjobbja. Hajtóműve és energiarendszere forradalmi megoldásoktól hemzsegett, berendezéseit az eredeti tervek szerint öt mérnök felügyelte volna a hídra telepített holografikus kijelző és a hozzá tartozó rozsdamentes acélból készített vezérlőpulton sorakozó gombrengeteg segítségével. A nemes feladatra tervezett kapcsolótáblát azonban most egy pár gumitalpú bakancsba bújtatott láb rúgdalta.

— Két napon belül ez az ötödik. — rángatózott idegesen a bakancsban tartózkodó láb tulajdonosa. — Szakadnának meg a tervező urak, hogy pont a WC világításából spórolták ki az anyagot!

Ez megadja a választ arra a kérdésre, hogy a többi négy mérnök miért áll sorban egy apró, kivilágítatlan kabin előtt a raktérajtóhoz vezető folyosón, és arra is, hogy a Shrapnel miért hullik hamarosan apró darabokra egy aszteroida-mezőben.

Az imént jöttem haza a szomszédtól.

Valahogy úgy kezdődött, hogy jöttem haza a boltból, a szomszéd meg épp a postaládájával szüttyögött a lépcsőházban. Egyébként kéthetente egyszer, ha összefutunk véletlenül, pedig egy emeleten lakunk, eddigi leghosszabb diskurzusunkra is akkor került sor, amikor egy évvel ezelőtt némi közvetítéssel kitudódott, hogy én voltaképpen akár még érthetnék is a számítógéphez és ennek megörülve a nulla kilométeres, fóliás, gyártósor illatú laptopjukat a kezembe nyomták egy hologramos XP telepítőlemezzel együtt, hogy esetleg lehetne-e arról szó-e, hogy ráérjek kezdeni ezekkel valamit. Megcsináltam, egy egész jó kiépítésű Acer Aspire gépről volt szó egyébként, amit ráadásul valami fukar akció keretében olcsóbbért szereztek be, mint én a jóval gyengébb Toshibámat, működött minden, ahogy kell, megmutogattam, hogy mit-hol-merre, használják egészséggel.

Szóval a szomszéd áll a lépcsőn, meglátja, hogy hallótávolságon belülre sodor a balszerencse, rá is kezd:
— Helló! Mostanában sokat emlegettünk téged..
— Nahát, hümm, télleg? (Baszki, rossz a laptop...)
— Nem érnél rá pár percre, meg kellene nézni azt a gépet, mert nem jó valami.
— (Bingó.) Hát dehogynem.
Átbattyogok hozzájuk, a beteg az asztalon hever. Ferdén. Mert elölről félig alá van csúsztatva egy könyv. A kijelző olyan 30 fok körül felhajtva, megy a Winamp, nézek kérdőn.
— Na, az van, hogy elkezdett elmenni a kép, először csak csíkozott, aztán meg kifehéredik az egész képernyő és úgy marad, amíg újra nem indítom. Úgyhogy már egyszer elindítottam azt a javítóprogramot, biztos ismered, ilyen nagy C betűs, de nem jött helyre, most meg már csak ilyen laposan kinyitva ad képet, azért van alátéve a könyv, hogy valamit lássak belőle.

The horror. Az elég nyilvánvaló, hogy egy kontakthibás videokábelen vagy egy halott kijelzőn nem fog segíteni, ha ezúttal én indítom el a nagy C betűs programot, bár felajánlja a lehetőséget, kedvesen, udvariasan hárítok, ez hardveres probléma, garlevélen ott a szakszerviz elérhetősége, őket kellene fókuszba venni ezzel. De hogy nem tudok-e valakit, aki maszekban megcsinálja, "...mert hát ez is csak egy számítógép, biztos szét lehet szedni". Asszem próbálom elmagyarázni, hogy valószínűleg a szétszedéssel sem boldogulnánk, az összerakással meg biztos nem, mert nem hülyék a laptopgyártók, hogy a zsebcsavarkulcs-készlettel kompatibilisre tervezzenek, közben magamban azon hüledezek, hogy hogyhogy "csak ennyi" a gond a géppel, mikor külsőleg is úgy néz ki, mint egy egyéves laptop, amin áthaladt egy közepes KFOR-kontingens összes lánctalpas járműve. Persze illemtudó vagyok, nem kérdezek rá, ezzel együtt utálom, ha valaki ennyire nem becsüli meg a dolgait.
— Azért próbáld már meg a nagy C-t.

Az imént jöttem haza a szomszédtól.

Képzeld el azt az abszurd, nem valós helyzetet, hogy mondjuk jelentkeztél egy tárgy szerda reggel 8 órakor tartandó gyakorlatára két héttel ezelőtt. Aztán egy hétre rá kiderül, hogy egy másik tárgyból is szerda reggel 8 órakor lenne a gyakorlatod. Két gyakorlaton nem lehetsz jelen egyszerre (talán ha a kvantumfizika... á, hagyjuk), ezért a két héttel ezelőtt felvett gyakorlatot elboltolod és átjelentkezel hétfőn 16 órára. Eltelik egy újabb hét, mikor is jön a levél az oktatótól, hogy a szerda 8-as gyakorlat átkerül hétfő 16 órára.

Képzeld el, milyen örömteli volna mindez! Megvan?

Nekem is.

Mert vannak olyan mapok, amikor semmi nem jön ki.

A 2-es trolibusz (Segner tér - Köztemető) ablakából láttam meg a 48-as autóbusz (Nagyállomás - Pac) homlokán a kijelzőt. Ha megcserélnénk a számjelzéseket, Debrecen lehetne az első város a világon, ahol tömegközlekedési eszközzel állítanak emléket egy lövöldözésben elhunyt színesbőrű rappernek.

2Pac-hez kapcsolódó megfigyelésem továbbá, hogy a halálát követő évben megjelent, addig kiadatlan felvételeit tartalmazó első albumának címe: R U Still Down?

Amúgy vettem bérletet, mert azt viccesebb elhagyni kiszámoltam.