Gipsz Jakab

Még egy kórházas sztori, bár ez már a legutóbbi kontrollon történt.

Szóval végre gipszlevétel. Kíváncsi voltam, hogy a járógipszet hogyan fogják levágni rólam, mert a felszereléskor láttam a sarokban egy kicsi sarokcsiszolószerű gépezetet és azóta reménykedtem benne, hogy a könnyített gipszet mégsem azzal, vagy legalább nem szemre hasítják szét vele.

Aztán kiderült, hogy de, azzal. És szemre.

Egyszerre többen is vártunk a gipszelőben a levételre, a sorban előttem lévő kissrác eléggé meg volt szeppenve, úgyhogy a mester a feszültséget oldandó elmondta neki, hogy egészen nagyon ritkán szokták gipszlevágás során a begipszelt végtagot is levágni, szóval nyugodtan tartsa oda a karját és ha még mindig fél, ne nézzen oda, ő sem fog odanézni, hehe, majd gond nélkül lekerült a gipsz. És hát ezután jöttem én és az történt, hogy kettőnk (a mester és jómagam) közül valószínűleg tényleg csak én néztem oda, mert egy jó öt centi hosszan felsértette a köszörű a hetek óta napvilágtól és levegőtől elzárt bőrömet, még egy héttel később is csúnyábban nézett ki, mint a műtéti heg.

Traumato-log

Nemrégi kórházi élményeimből táplálkozva következik egy anekdota. Majdnem azt írtam, vicces anekdota, de van benne valami szomorú is, szóval ennek megítélése a T. Olvasó házi feladata lészen.

Mondhatni találós kérdés.

Éjjel fél három van, a traumatológiai osztályon nyugodt a légkör, mert a 40 páciens közül éppen egyetlen egyet sem kell a két osztályos nővérnek a folyosón elesésben végződő izgalmas éjszakai kalandtúrából összeszednie, illetve alig egy órával ezelőtt rakták rendbe a napok óta önkívületben őrjöngő ápoltat, aki nagyjából kétóránként tépi ki a karjából az infúziót és a branült. Az egyik kórteremben hárman fekszenek. Melyikük horkol a leghangosabban?
– Az a BV-s őr, aki a három közül az őrizetesre vigyáz.

Bittersweet Sixteen

Valahol a vég kezdete előszelének a sugallata (a sugallatának az időjárás-változásra érzékeny fejű ember tarkóján jelentkező ritmikus lüktetésre gondolva jó előre ránk törő kellemetlen érzés s így tovább), amikor egy blog írója már arra sem veszi a fáradságot, hogy a fennállás évfordulóiról tudomást véve pár sort lökjön évente egyszer a szövegdobozba arról, hogy izé.

Mondjuk ebben a csudálatosan elcseszett 2020-ban már egy sima megvagyok is adhat okot örömre, de ha csak a közvéleményre tartozó történéseket veszem sorba, akkor olyanok jönnek elő, mint egy újévi kéthetes, meghűléses dögvész, melynél 14 napon át semmi, de semmi gyógy- és/vagy egyéb szer és praktika nem hozott javulást, csak hogy utána a 15. napon hirtelen minden tünet elmúljon; aztán egy március 17-i, munkahelyen elejtett poén arról, hogy bár maholnap hazaküldenek mindenkit home office-ba, a szekrényünkben lévő tartóstej még le sem fog járni és újra itt leszünk (én a következő nap óta nem jártam bent a cégnél); aztán az az egy augusztus közepi pénteken beadott önkéntelen mozdulat, mellyel egyrészt kivédtem egy elcsúszást, másrészt nagyon csúnyán megrúgtam a Velencei-tó medrét, harmadrészt – bár az utána következő délutáni kerékpáros tókör (33km) és éjszakai hazaút (14km) nem erre engedett következtetni – műtendőre törtem a balabbik bokámat és ebből kifolyólag testközelből ismerhettem meg az ambuláns, az osztályos és a szakrendelői ellátás jelenét, és e sorok írásakor már egy ideje megszabadultam életem első, egyébként összesen hét héten át viselt gipszeitől.

Ezzel együtt szerencsésnek érzem magam, mert a családomban és az ismerőseim, barátaim között sem bukkant még fel a koronavírus, a munkám és a megélhetésem sem került veszélybe – a lábadozásom (haha) is jobban eltelt így, hogy tudtam dolgozni –, aztán a legfontosabb: ennek a sztorinak a folyományaként lassan már egy éve együtt lakom a párommal. Hát nem túl szép tőletek, hogy erről így lemaradtatok csak amiatt, mert én nem írtam meg!

Mindenesetre az Implementáció-függő blog pár nappal ezelőtt óta immáron tizenhat éve íródik (már amikor éppen íródik, ugyebár), ez rohadt hosszú idő. Ennek könyörtelen szemléltetéseképpen: 2004-ben a Scooter a One (Always Hardcore)-t adta ki, 2020-ban meg az FCK 2020-t, szintetizátorozni, dobgépezni, sőt hajszőkíteni lehet a különbséget.

Vigyázzatok magatokra és másokra, legrosszabb esetben találkozunk jövőre ugyanitt, ugyanekkor.

Can’t trust me

Is that true?
Here’s one way of proving
I’m lying if
My lips are moving

Stammer Time!

70mm

Hangulatjelentés az 1962-es Monacói Nagydíjról. Nemcsak a film volt itt 70mm, de helyenként a haláltól való távolság is.