Nfol · 2008. augusztus 15.

Igor, meló!

Reggel arra ébred, hogy mennie kell a takszöv legközelebbi kirendeltségébe valamit kérvényezni. Gondolja, egy takszövben meglehetősen gyakori a kérvények kezelése, ezért csak a szükséges számlaszámokat és iratokat viszi magával. Ott közlik vele, hogy erre nekik nincsen nyomtatványuk. Kér egy papírt meg egy tollat. Csak nyomtatott kérvényt tudnak elfogadni. Mondja, ő leírja, aztán begépelhetik. Nem lehet, nem szabályos. Hazamegy, más dolga van. Este megírja, megformázza, a tapasztalt állapotokra való tekintettel elővigyázatosságból huszonkettes betűméretet alkalmaz, a számlaszámokat monospace betűvel írja, félkövérré alakítja és még alá is húzza.

Másnap reggel arra ébred, hogy mennie kell a takszövbe kérvényezni. Érzi a levegőben a siker szagát, amikor átnyújtja a pulton a kérvényt. Kedvesen érdeklődve kérdezi, hogy megfelelő-e a nyomtatvány külalakja, kellőképpen információgazdag-e a dokumentum, a háta mögött keresztbe teszi két ujját. Minden rendben, mondják, intézkednek, legyen nyugodt.

Ugyanaz a nap, kora délután. Telefonon keresik a takszövből, mert nem tudják elolvasni az egyik számlaszámot. (Ezt azóta sem érti.) Be kellene mennie. Megkéri a hívót, hogy ha nem nagy gond, legyen már szíves vesén lőni azt, aki nem tudta elolvasni, de ha nem, az sem baj, úgyis be kell mennie, majd megteszi ő, HA MÁR ÚGYIS OTT VAN, önszántából, jókedvűen.

Itt lehet puttyogtatni!