Nfol · 2004. október 25.

#7

A múlt heti őszi szünet után mindenki boldogan, kipihenten, kitörő örömmel érkezett hétfőn reggel nyolc órakor a kémia épület előadótermébe, egy újabb fantasztikusnak ígérkező kalkulus előadás meghallgatásának lehető legjobban titkolt céljával. Persze vannak vagy ketten, akik csupán azért jönnek be, mert bántja őket a lelkiismeretük - őket arról lehet felismerni, hogy végigalusszák azt a másfél-két órát, de legalább bejönnek, ami már önmagában nagyszerű tettnek minősül.

A prof is megérkezik 7:59:50-kor, letörli a táblát, amin még a két héttel ezelőtti utolsó óra nyomai is fentmaradtak - hiába, errefelé a takarítók érdekes, új módszerekkel próbálják forradalmasítani a takarítóipart. Ezek közül a legfigyelemreméltóbb az a metódus, ahogyan a folyosókat késő délután felmossák. Értem én, hogy hosszú az a k*rva folyosó, de olyat még nem pipáltam, hogy a teli vödör felmosóvizet a folyosó egyik végén állva egy kellő testalkattal rendelkező egyed végiglöttyinti lendületből a felső emeleten, ami aztán szépen végigcsurog mindenütt, a szemmel látható koszt ügyesen kikerülve... Ők remekül szórakoznak, a múltkor éppen arról ment a vita közöttük, hogy melyikük löttyintette a legjobban eddig.

Szóval a tábla már ragyog, kezdődik az óra. Mindenki nagyon excited, de télleg. A szokásos menetrend ezúttal is percre pontosan működik, sok rizsa között néhány felsőbbrendűséget éreztető poén, aztán pedig nyomatná tovább hamar, ha... Ha nem szólalna meg valahol egy csengő szaggatottan. Először hátrafordul, végignéz rajtunk, visszafordul. Ezt még kétszer megismétli, aztán felemeli a hangját: "Kinek csörög a moiltelefonja? Azonnal kapcsolja ki! Ez nem telefonközpont, hanem egyetem!" Mivel mindenki arcára kiült egy ábrázat, amit tipikusan "kegyetlen barom vagyok"-ként lehet értelmezni, úgy döntött, ismét magához veszi a vezérlést, és visszaevickél a táblához. De a csengő nem hagyja abba. A hallgatóság optimistább fele, elkezd sutyorogni, hogy biztos bombariadó van; a pesszimisták ekkorra már régen kilógtak az ajtón. A prof ismét végignéz rajtunk, a hirtelen beállt, fülnek szokatlan csendben kissé hallgatja a csengőt, amely immár ötödik perce szól, majd megjegyzi: "Lehetséges, hogy helyes lenne pánikba esnünk. Hátha tűzvész van, vagy bombariadó." Kicsit még hallgatózik: "Á, akkor hangosabban szólna. Na gyerünk, folytassuk!". És folytatta. Újabb öt perc elteltével végleg megunja a dolgot, egy felső sorban ülő kiválasztottat elküld a portára, hogy kérdezze meg, mi a franc folyik itt. Amíg a srác visszajön, felír egy egyenletet, mire valaki félhangosan: "Nem venném a lelkemre, ha ő kimaradna belőle, várjuk meg!" Srác visszaér, lekiabál, hogy bombariadó van, és azonnal el kell hagyni az épületet. Mire a prof: "Jó, de ezt még befejezzük itt!" Na, ekkor kezdett el mindenki pakolni, és hatalmas tempóval kifelé haladni a teremből. A prof is elkönyvelte magában, hogy itt ma csatát vesztett, de kifelé menet azért még megkérdezi a portást, hogy mikor lehet viszamenni. A portás hatalmas arc, fogai között egy fogpiszkálót forgatva közölte vele, hogy leghamarabb is délután négykor. Innen nem volt visszaút, a prof szeme alatt elmorzsolt egy könnycseppet, majd távozott.

Itt lehet puttyogtatni!