Egy, két, há!

Nfol @ 2007. január 15.

A mai bejegyzés csorbítatlan élvezetéhez elengedhetetlen egy nagyszerű és igazán mélyről jövő érzelmekekkel operáló dal refrénjének ismerete. Az eddig enélkül létező olvasóknak itt egy kis segítség.

Borzasztóan örülünk, mától növekszik az ADSL-kapcsolatok sebessége a Magyar Telekom teljes szolgáltatási területén. Nálunk tehát nem. (Bár tegnap este egy 5,5 megás letöltés megvolt alig 20 perc alatt, ami errefelé nem szokás.) Pedig ma megnéztem, ugyanúgy rajta vagyunk a lefedett települések listáján, mint ahogy rajta vagyunk már lassan két és fél éve. Akkor mintegy százméternyi szakaszon elérhetővé vált a szélessávú internet, azon van rajta az egész iskola, a teleház és a polgármesteri hivatal is. Meg egy-két jó helyen lévő falubeli háztartás. Meg egy-két kevésbé jó helyen lévő, ámde jómódú falubeli háztartás, amely a jó helyen lévő háztartástól elvezette magához a vezetéket. Konkrétan tőlem mindez alig három kilométerre van, elérhető közelség, nem?

A szomorú az egészben, hogy ha a fejem búbját kijelölöm origónak és rajzolok köré egy tíz kilométer sugarú kört, akkor a körön belül rögtön hét települést találok, amelyek rajta vannak a nevezetes lefedettségi listán és ezek közül összesen egy településen van ilyen helyzet, mint nálunk: nálunk. Korábban már írtam, hogy volt mindenféle igénybejelentő szervezkedés a nyáron, aminek eddig annyi eredménye van, hogy a szerződéseket megkötő jóember teljesen felszívódott, gondolom felvette utánunk a közvetítői tiszteletdíját és ment másik kistelepülésre hülyíteni meg ígérgetni. Refrén. Nekem meg van két előszerződésem ugyanarra a szolgáltatásra. Szuper. Állítólag a Telekomnak így is tök jó és addig nem is tesz semmit, amíg a település önkormányzata nem jelzi feléjük, hogy itt emberek verik az ajtót szünet nélkül, mert kell nekik az a rohadt internet. Namost, nálunk az önkormányzat a szintén korábban említett betonfejű taktikát követve garantáltan b*szik bármit is tenni az ügy érdekében (refrén következik, tessék énekelni, egy, két, há!), nehogy a hülye falusiak elkezdjenek szörfölni összevissza, még a végén valami elvetemült felteszi az internetre, hogy ők bizony töketlen bagázs és akkor júj, mi lesz. Nem mintha nem lenne már feltéve.

Persze van még egy személy, aki tehetne valamit, ő pedig a település jegyzője. Namost, azt tudni kell, hogy kistelepülésen jegyzőnek lenni egy életreszóló megélhetési lehetőség, egyszer jegyző leszel és nyugdíjig ott is maradsz; ahhoz, hogy hamarabb kitegyék a szűrödet, nagyon-nagyon hülyének kell lenni. Ha ugyanis a mindenkori képviselőtestületből egynél több emberrel jóban vagy - márpedig jegyzőként a költségvetés alakításával nem bonyolult dolog manipulálni a vezetőket -, akkor nincs az a kompánia, amelyik kellő többséggel tudna ellened bármit is tenni. Ezen helyzetből kifolyólag neked, mint jegyzőnek csakis akkor van affinitásod a közművek fejlesztését elősegítő dolgokkal foglalkozni, ha te magad is ott laksz, vagy elképesztően vastag borítékot kapsz a zsebedbe mindezért. Nálunk ezek közül egyik feltétel sem teljesül, a jegyző tehát szintén nem lesz kikiáltva ebben a bejegyzésben az év emberének, ehelyett elénekeljük neki is a refrént, mert már olyan jól megy. Egy, két, há!

Valószínűleg ezután megkapom a jól megérdemelt "örülj inkább annak, ami van" megjegyzést, ami egyrészt igaz, másrészt viszont refrént érdemlő megnyilvánulás, ugyanis ezt általában olyanok mondják, akik évek óta kevesebb pénzért kapnak ennél jelentősen jobb szolgáltatást - lásd némely offline ismerősöm, akiknek a szélessáv arra jó, hogy az iWiW-en minden nap kétszer telefloodolják az üzenőfalat, egyikük például az [origo] híreit egyesével beírja oda. De hogy lássátok, mennyire logikusan mennek itt a dolgok, elmondom nektek azt, amit ma reggel Szabitól hallottam: a vezetés sportcsarnokot akar építeni, mellé pedig egy uszodát. Szabi szerint a tervek elég jók és a költségvetésből meg is lehetne valósítani, mindössze húsz évig kell félretenni az éves bevétel felét. Reális, barátom!

Tudom, senkire nincsen rákényszerítve, hogy ott lakjon, ahol lakik, a budapestieknek sem volna muszáj minden áldott nap szmogot szívni és tömegnyomorban utazni a horrordrága vonaljegyekkel, három átszállással; de ettől még mi elénekelhetjük a refrént...