Nfol · 2006. november 24.

Viszlát, és kösz a halakat!

Miattad van az egész. Igen, a te hibád. Akkor azt mondtad, vágjunk bele, próbáljuk meg közösen. És belevágtunk. Közösen. És jó volt. Elmondhatatlanul jó volt. Én beletettem a lelkemet, és te is. Eleinte. Aztán lassacskán kihátráltál az egészből; mire észbe kaptam, már csak én voltam érdekelt, te pedig leléptél: azt sem tudom, mikor, azt sem tudom, miért. Nem volt egyszerű megértenem, még nehezebb volt elfogadnom. De beletörődtem és próbáltam erősnek látszani.

Erre most újra megjelensz, pillanatok alatt szarkupacnak minősíted mindazt, amit nélküled elértem, még élénken gesztikulálsz is mellé, hogy biztosan ne értsem félre. Csakhogy engem már egyáltalán nem érdekel a véleményed.

Holnaptól mi ketten teljesen más utat járunk. A kulcsot hagyd a zárban, ha elmész.

Itt lehet puttyogtatni!