Károly bátyám kiskapuja

Nfol @ 2006. január 28.

Vaó, szombat hajnali öt órakor elkezd veszettül csippantgatni az ébresztőóra - sokszor 70 forint lenne ez a Népliget vécéjében... -, ettől én még nyugodtan alszom tovább fél hatig, amikor is eszembe jutnak bzonyos dolgok, úgymint hogy ma nekem valami rövidke vonatos utam lesz, illetve, hogy a táskámba sem pakoltam még be a magammal cipelendő dolgokat, vagyis marha jó lenne végre felkelni, vagy ilyesmi, különben izgulhatok egész nap, hogy éppen milyen bácsiról maradok le.

Ennek megfelelően hat órakor kicsászkáltam a lakástól mintegy ötszáz méterre lévő megállóig, ezalatt egy teremtett lélekkel sem találkozva. Eszembe ötlött még, hogy mivel szombat van, ráadásul korán is, nyilván nem ötpercenként jár a kettes troli, tehát vagy éppen jókor érek ki a megállóba, vagy nagyon rácseszek. Pár perc múlva jött is egy trolibusz, virított rajta a nagy kettes, aztán, mielőtt lehúzódott volna a megállóhoz, gyorsan átváltotta a sofőr a számtáblát hármasra. Aztán jött még két hármas, meg egy kettes, utoljára. A vasútállomáson fejlett kereső algoritmusok segítségével megtaláltam WarPriestet a 30 fő körüli, gránátrepeszekhez hasonló módon szétszóródva elhelyezkedő utashalmazban, majd kimentünk a vonatunkhoz, ahol is elkövettük azt a hibát, hogy egy olyan fűtetlen kocsiba szálltunk fel, amelynek egyetlen utasa egy idősebb fazon volt, aki az út feléig megállás nélkül beszélgetni akart velünk.

Az öreg egyébként egyáltalán nem mondható kellemetlen alaknak, sőt, szerintem feltűnően sok értelmes dolgot mondott, amik most minket nem érdekelnek, térjünk rá rögtön azokra a mondatokra, amelyektől egy idő után nekünk nagyon jó kedvünk kerekedett, de annyira, hogy tőlem meg is kérdezte az öreg, hogy mindig mosolygok-e... Szóval azzal nyitott, hogy Károly napja van, ő is megy meglátogatni Károly bátyát Kisújszálláson, mert hát egyszer van egy évben nevenapja, illik meglátogatni. Nevezett ünnepelt 86 éves, és valószínűleg napi rutinjának alappillére, hogy reggelente kinyitja a kiskaput; de ezek mellett megtudtuk még azt is, hogy Károly bátya szájában még sosem volt fogkefe, viszont a fogai olyan jók, hogy még, ugyanis pálinkával tisztítja. Útitársunk megemlíti, hogy ő valamikor gépkocsivezető volt, és Károly bátya minden reggel akkor nyelte le a pálinkát, amikor ő megérkezett érte. Károly bátya egy ideje már betegeskedik, így mi ketten is igencsak izgatottak lettünk, hogy vajon kinyitja-e Károly bátya a kiskaput...

Az öregben az volt a legfantasztikusabb, hogy bármelyik előadott története közben szemvillanás alatt elhadarta azt is, hogy éppen hol jár a vonatunk, és hogy ha másfelé mennénk, akkor hová jutnánk el. Gyanús, hogy az utat és annak epszilon sugarú környezetét méter pontossággal ismeri, hiszen gépkocsivezető volt. Mesélt még a katonaságáról, amikor két évig tartott a szolgálat, innen eljutottunk odáig, hogy Szatmárcsekén felkereste egy ötven éve nem látott cimboráját, és mivel Szatmárcsekén nyilvánvalóan a világ legkevésbé hamisított, valamint legízletesebb szilvapálinkáját készítik, komoly csalódással vette tudomásul, hogy az isteni nedűből sem cimborája, sem pedig a falusiak közül senki nem tud neki eladni egy palackkal. Ugyanígy nem sikerült a beszerzés a nyíregyházi almafesztiválon sem...

Ekkor a szomszéd fülkéből ketten átköltöztek hozzánk, mert ott még hűvösebb volt. Az öreg valahogyan a gazdaságra terelte a szót, hogy minden tökrement már, nincsen téglagyár és WarPriest hátizsákja sem létezhetne igazán. Kiderült, hogy útitársunk világosan látja, hogy az amerikaiak Irakba az olaj miatt mentek, és ekkor következett az a mondat, amely mindegyik közül a legsúlyosabbnak tűnik: a gazdaság az ő kezében van. Mármint az útitrásunkéban. Felötlött bennem, hogy ha már ilyen mákunk van, hogy egy gazdasági nagyhatalommal ülünk egy fűtetlen fülkében, akkor szólni kellene pár szót kicsiny hazánk érdekében, ám ez a gondolat szertefoszlott az illető kabátjának szemrevételezése közben. A kabát ugyanis egy saját bevallás szerint 45 éves kecskebőr kabát, varratott, azaz nem konfekciódarab, 45 évvel ezelőtt is valami 3300 forintba került, továbbá 30 éve nem volt viselve, most is csak azért lett előszedve, hogy Károly bátya örüljön, ő ugyanis erősen benne van a retrobizniszben, hiszen vasedényben főz kerek fejű kanállal. De biztosan nem számítógépet, mert azt nem lehet megharapni. Még jó, hogy rajtunk nem a Programozó lettem-fajta póló volt...

Kisújszálláson aztán leszállt az öreg, az út további részében pedig különösebb említenivaló nem esett. Én szokás szerint magamban vigyorogtam azon, ami éppen eszembe jutott, néha pedig hallgattam két másik útitársunk társalgását. Egyikük egy lány volt, aki a vonatút alatt megpróbált földrajzot tanulni egy igen dekoratív könyvből, amely borítója szerint kilencedik osztályosoknak lett alkotva. Én ebben kételkedem, elsős gimnazistáknak szerintem nem gyártanak olyan földrajz tankönyvet, amelyben a négy évszak ugyanarról a tájról készített négy darab fotóval van illusztrálva, úgymint: télen havas a fa, tavasszal erősen zöld, nyáron sárgászöld, ősszel meg barna. És amíg ezen töprengtem, a lány párszor megemlítette, hogy ő úgy szereti ezt a könyvet, mert olyan érthetően fogalmaz. Na igen, amit én láttam a lapokból, hát, több volt benne a kép, mint a szöveg.

Egyszercsak megérkeztünk a Nyugati pályaudvarra, ahol is a vonatról leszállva baromira hidegnek tűnt minden, különösen a jegypénztár a metróaluljáróban, mert ott még huzat is volt. Rövid bolyongás és tanácstalanság után rájöttem, hogy melyik oldalon kell várnunk a metrót, aztán a Deák téren is sikerült minimális navigációs eltéréssel feljutnunk a felszínre, ahol bizonyos Cs. és C. urak már erősen várakozó állapotban találtattak egy padon.