Az igazság napja, part 2

Nfol @ 2006. január 10.

Ezt a reggelt aztán végképp nem siettem el. A feszültség oldására beszedtem egy fél csomag szőlőcukrot, ami tökéletes volt arra, hogy még tovább srófolja bennem a... nem tudom mit. Nem is tudom, hogy izgatott voltam-e, vagy inkább feldobott, de talán mindkettő egyszerre. Azt akartam, hogy minden perc 120 másodpercig tartson, aztán meg azt kívántam, bárcsak rohanna az idő. Végül fél tizenegykor bementem a matek épületbe, a harmadik emeletre. A prof irodája előtt páran várakoztak, tiiskalk, éniskalk, soxerencsét. Behív mindenkit, én utoljára maradok. Ember No.1: elégtelen. Ember No. 2: elégtelen. Ember No. 3: elégtelen. Mondom itt a negyedik... "Mondja a nevét!". Mondom. Közepes. Hukk. Nyekk. Que? Közepes.

Hármas. Mielőtt valamir félreértés lenne, felfrissítem közös emlékezetünket arról, hogy negyedik vizsga, bizottság, satöbbi. Mindjárt hív valakit és megbeszéljük. Kérdezi, hogy van-e D-vizsgajegyem. Az mi? Ő nem tudja, hogy kell-e, menjek és kérdezzem meg a TO-t, hogy minden rendben menjen. Megyek, mi mást tehetnék. Hármas. Ez már egy tárgyalási alap. A TO-n magyaráznak, felét nem értem, lényege annyi, hogy papír csak különösen kötekedős és vizsgaszabályzattal nyugovóra térő oktatók esetén kötelező, egyébként be lehet írni a bizottság által jóváhagyott jegyet az indexbe. Lehetőségeimhez képest érthetően továbbadom ezen információkat Daróczy tanár úrnak, valaki nincsen sehol, viszont amíg én a bürokrácia mélyét megjártam, WarPriest is befutott az irodába. Kicsi a világ. A prof néz rám, elkéri az indexet és beírja a közepest. Dátum, aláírás, minden van. Nézek rá olyan arccal, amellyel csakis olyan esetben lehet nézni, amikor az emberben felmerül az az elemi kérdés, hogy "...ilyenkor mégis mi a f*sz van?", ő pedig határozott arckifejezéssel néz vissza rám, aztán egy szintén határozott viszláttal elbocsát. Azt mondja: "Viszlát!", és nem azt, hogy "Viszlát ekkor és ekkor!" Istentelenül gyorsan kihúzok az irodából. A folyosón belenézek az indexbe, hogy tényleg ott van-e a szignó, vagy álmodom az egészet - egész kellemes álom -, de kétségtelen, ott van. Közepes.

Megvárom, míg WarPriest kijön. Közben egy másik tanár, aki szintén tart Kalkulus tárgyból előadást, és akivel tegnap vizsgán is találkoztam, a lift felé menet elhalad mellettem. Látja a kezemben az indexet, bólint és megkérdezi: "Sikerült?". "Aha." — mondom hihetetlenül kételkedő hangon, mire ő ismét bólint és beszáll a liftbe. Itt picit olyan érzésem volt, mintha egy összeesküvés magát pillanatnyilag nyerő helyzetben érző áldozata volnék, de ha ez ilyen, akkor egész életemben legyek összeesküvés pillanatnyilag nyerő áldozata. WarPriest kijön. Neki nem sikerült; mondjuk már tegnap is megmondta kereken, hogy ez lesz. Sajnálom őt, hiszen más vizsgái is lesznek hamarosan, segíteni csak annyival tudok, hogy sok sikert kívánok mindenhez. Azzal együtt irdatlanul megélénkültem, talán túlságosan is, legalábbis jobban, mint társaságban illene, gondolom, hogy ha ez WarPriestnek szemet szúrt, akkor majd ezt is megírja egyszer, valahogy úgy, hogy "... és Nfollal mentünk a villamosmegálló felé, minden fát megölelt és dalolt a madarakkal...", vagy ilyesmi. Már régen besötétedett, amikor teljesen hazaértem, pedig az úton még egy szabadon kóborló kutya is be akart kóstolni, mígnem támadó harcállást felvéve közöltem vele, hogy "Most pedig elhúzol és nem cseszed el a napomat!".

Mégis, még mindig nem merem elhinni, hogy megvan a tárgy. Félóránként kinyitom az indexet a kérdéses oldalon és ellenőrzöm, hogy nem elillanó tintával írták-e be a jegyet. De nem. Ott van. Közepes. Kis lépés a matematikatörténetnek, nagy lépés nekem. Still don’t Bolivia...