#17

Nfol @ 2004. november 12.

Pénteken nincsen órám egyáltalán, délelőttönként beülök a gépterembe. Most is így terveztem. Felkelek hétkor, konyha, fürdőszoba, ruhásszekrény, indulás. A buszt kivételesen nem késtem le, és meglepő módon még hely is volt rajta - álló. 7:40-kor szépen leülök a terem ajtaja előtt lévő padra, nyolc körül nyitnak ki. Jönnek páran, ők is várnak, mindenkinél nagy kupac CD, mobil winchester és egyéb adathordozók :-). Nyolc óra. Negyed kilenc. Fél kilenc. Türelmes az ingyen netezni vágyó diák, de kezd sok lenni az ácsorgás. A lépcső felől léptek hallatszanak, egyszerre nyúl mindenki a diákigazolványáért, és felkészül a hirtelen benyomulásra.

A termet egy srác szokta felügyelni, őt vártuk a kulccsal a kezében jönni, de nem ő jött, hanem egy kollégája, aki először bólintott felénk, majd továbbment a folyosón. Aztán hirtelen visszafordult:
- A K/4-re vártok?
- Ja.
- Délelőtt nem lesz nyitva, mert nem ér rá a felügyelő.
Remek. Végülis van még két nagyobb gépterem, de a célomnak egyik sem felel meg igazán. Úgyhogy csak postolok párat az IPMA-n, és hazamegyek.

Otthon, az albérletben hozzálátok összerakni a hazavinni szánt dolgaimat, a számítógép meletti fiókban észreveszem, hogy semmit nem találok benne, tehát nekiállok kicsit rendet rakni. Tudni kell rólam, hogy ha valamit elkezdek, akkor addig nem hagyom abba, míg nem érzem úgy, hogy most már okés. Így aztán a fiók mellett kiszedtem az összes ruhámat a szekrényből, és mindet összehajtogattam, felporszívóztam, összeszedtem a konyhából az üres szőlőleves dobozokat, amikkel jó negyedórát elvoltam, mire belepréseltem őket a szemetesvödörbe.

A reggeli incidens miatt korábbi vonattal indultam haza. Már az gyanús volt, hogy az egyébként négypercenként járó trolira most tizet kellett várni, a tömegről nem beszélve. A vonatra az indulás előtt öt perccel szálltam fel, és frankón kinéztem magamnak a folyosón egy kis territóriumot. Füles a fejre, discmant indít, majd a mozdony halk, nesztelen siklásának függvényében hangerőt emel folyamatosan. A békét csak a pár tahó töri meg, akik a zsúfolt vonaton egyfolytában fel-alá mászkálnak. Nem értem őket, ha hasmenése van, akkor miért nem marad bent a WC-n amíg elmúlik; ha meg nincsen, akkor minek járkál? Ja, hogy a haverok egyik fele ott ül, a másik meg a másik végén a kocsinak... És ő az informátor közöttük... Közben Nyíregyházára érünk, ahol a MÁV (Majd Állva Vonatozol) szuper menetrendje okán mintegy negyven percig kell várnunk. Leszállás, felszállás, helykeresés. Én inkább maradok az eddig kiharcolt kis részemen. Egy kevésbé népes kisebbségi család is utazik velünk (8 fő), akik ott helyben hozzálátnak az uzsonnához. Ezt inkább nem részletezném, hátha étkezés előtt / közben olvasol, de a vonat padlójáról felvett párizsi csak a bemelegítés volt.

Erről eszembe jutott egy korábbi eset. Még valamikor nyáron történt, hogy délben indultam haza szintén vonattal, és az egyik állomáson felszállt két fazon. A velem szemközt lévő ülésekre ütek le, mindkettőnél nagy szatyor. Nyár, legalább 32 fok Celsius a fülkében, embereink megéheznek, és előpakolnak a szatyrokból. Ugye átlagos utazó igyekszik valami szendvicset vagy csokit becsomagolni magának az útra, ők viszont egy komplett terülj-terülj asztalkát, ami a következőkből állt: egy fél kenyér felszeletelve, kenhető sajt (tubusos), paprika, zsír (papírba csomagolva), meg valamilyen felvágott, szintén papírban. Ha valaha szagoltál már "madárlátta" zsíroskenyeret paprikával meg ilyesmikkel, akkor tudod, milyen átható, khmm... érdekes illata van neki. Ennek is ilyen volt. Szépen elkezdtek enni, megkenték a kenyeret, felvágták a paprikát, satöbbi. Közben teli szájjal beszélgettek is mindenféléről, de végül folyton a kajánál lyukadtak ki:
- Szeret engem a feleségem, pakót bőven ennivalót.
- Jól is van a’. Jóllakunk tűle, mintha otthon vónánk.
- Há’, otthol érezzük magunkat.
Pár perc múlva jött a kaller, jegyeket-bérleteket-pénztárcát-ékszereket, a nyitott ablakok miatt a huzat becsapta mögötte az ajtót, erre az egyik fickó félhangosan:
- Ez is assziszi, hogy otthol van, he...