Keddie Irvine 5

Nfol @ 2013. december 30.

A legutóbbi Keddie Irvine-ban azt ígértem, hogy ebben a részben a Hungaroring történetének legemlékezetesebb felvétele kerül sorra és hogy ez a felvétel minden bizonnyal nem az, amelyikre gondoltok.

(Persze írnom illene M. Schumacher súlyos síbalesetéről, de egyelőre csak annyi jutott eszembe, hogy az orvosok valószínűleg többet tudnának mondani az állapotáról meg az esélyeiről, ha nem kellene napjában háromszor újra és újra azzal kitömniük a sajtót, hogy egyelőre semmi többet nem tudnak mondani az állapotáról és az esélyeiről.)


Mogyoród adott a sportnak néhány szép pillanatot (ezen felhorkantottam, rohadt későn lehet), így fejből például a 2006-os futam jut eszembe (az első esős magyar verseny, Button és az újkori gyári Honda csapat első – és asszem egyetlen – győzelme, Raikkönen és Liuzzi ütközése, Kubica bemutatkozása, pontszerzése és utólagos kizárása), vagy 2007, amikor Alonso és Hamilton között kitört a belháború, miután az időmérőn oda-vissza szívatták egymást, aztán 1997 és a teljesen versenyképtelen Arrows-szal induló, teljesen esélytelen Damon Hill kis híján győzelmet érő váratlan fellángolása és az ország Lászlójának szállóigévé vált ordése (ordítva feltett kérdése, SIC!?), régről Mansell és a keréknemrögzítő anya, na meg persze Massa és a rugó szerencsétlen esete.

A mi igazi hősünk azonban nem ezen sztorik szereplői közül kerül ki. A mi igazi hősünk neve Taki Inoue. (A képen ő az, aki feltűnően furcsa.)

Taki Inoue, Footwork Hart, 1995, Hungaroring, Hungary

Taki a korszak összes japán pilótájához hasonlóan úgy került az F1-be, hogy valamelyik odahaza futó kisebb sorozatban nem ő volt a legügyetlenebb kezű, illetve élvezte bizonyos japán vállalatok pénzügyi támogatását, mindez pedig arra volt elég, hogy az 1994-es Japán Nagydíj után 1995-ben az egész szezont végigülhesse a Footwork Hart csapatnál és minden pályáról gyűjthessen valami bukótéri csecsebecsét (főleg sódert), majd ’96-ban sehol ne kapjon helyet más, nála több pénzzel kecsegtető japán versenyzők miatt.

Minden valószínűség szerint teljes joggal merült volna feledésbe a neve, ha Taki nem vitte volna véghez az elképzelhetetlent – kétszer is.

Először: a Monacói Nagydíj időmérőjén – némi külső segítséggel – sikerült fejreállnia egy olyan versenyautóban ülve, amelyet éppen kötélen vontattak vissza a boxba. (Belehajtott a rendezők egyik autója.)

Másodszor: néhány héttel később a Hungaroringen elfüstölt alatta a gép, ő kiszállt, látta, hogy lángol is, aztán a fehér embernek szorgalomból és alázatból példát mutatva elüttette magát a segítségére siető beavatkozó járművel:

A videón azért az is látszik, hogy a Taki mellett fickándozó zöld mellényes pályabírót is szelíden megsimítja a kocsi jobb eleje, épphogy csak nem jött össze a 2X COMBO BONUS. Az eset tanulsága tehát az, hogy ha Marlboro reklámtábla közelében tartózkodunk, érdemes résen lennünk, mert bármikor spawnolhat mögötte egy farmotoros, vércsíkos Tatra.

E ponton mindenképpen közbe kell szúrnom, hogy más, kevésbé felkészült szerzők kattintásvadász cikkeinek állításaival ellentétben hősünk versenyzői pályafutását követően sem vezetett soha piros Ladát.


Jövőre jön a turbókorszak, addig is boldog új évet!