So, Barbie, have you heard from Ken?

Nfol @ 2013. augusztus 23.

Mostanában azért nem írtam, mert sem untatni, sem bántani nem akartam senkit és ez volt a legegyszerűbb workaround, vagy legalábbis egyszerűbb volt csendben maradni, mint mindenhez hozzátenni, hogy szerintem vagy számomra, holott ez volna az alapértelmezés. Most azonban írok egy szerintem picit bántó beszámolót egy számomra picit unalmas könyvről.

Under the Dome

Tegnap végére értem Stephen King Under the Dome című regényének, aminek az olvasásába azért vágtam egyáltalán bele, mert az ez alapján készült és jelenleg is elég szép nézettséggel futó, azonos című tévésorozat meglepően rossz és kíváncsi voltam, hogy a szép kezdőrúgást követő lapos passzolgatás, a totális megjósolhatóság, a bugyuta — hovatovább ostoba —, egydimenziós és idegesítő karakterek és az összes valaha gyártott drámából összeszedett és pontosan, de gazdagon adagolt fordulatok és jelenetsorok hány százaléka jön az alapul szolgáló kötetből és mekkora része a tévések által hozzáadott érték.

Az eddig leadott kilenc rész alapján az a sejtésem, hogy nekik inkább csak az alapötlet — meg persze King minőséget ígérő neve — kellett, a szereplők nevei is lényegében adottak voltak, az így megspórolt időben meg nyugodtan válogathattak, hogy melyik részbe kerüljön bele az esőben csókolózás és mikor ugrasszon ki a kutya madarakat a susnyásból drámai zenei aláfestés mellett (ja, izé, spoiler alert!), a szöveganyagot meg átschmittelték valamelyik tinisorozatból. Hogy nem kinges, az nem kifejezés, dehát nem ő az az író, akinek a műveiből remek adaptációk születnek, úgyhogy. (Tudom, kivételek.)

Namost a regény.

Szerintem nem abszolút értékben rossz, de a jó nyitás után valahogy mást kaptam tőle, mint amit vártam. Mást, többet, ugyanakkor bizonyos szempontból kevesebbet is. Merthogy King... Akiben én pont azt szeretem, amikor az ember saját, belső gonoszságát emeli ki, vagy amikor humán jellemzőkkel ruház fel amúgy élettelen tárgyakat, vagy amikor a természetfeletti eseményeknek olyan kézzelfogható kiváltói vannak, mint például egy ősi szekta makacs szelleme vagy éppen egy mumus. A Csontkollekció meg az Éjszakai műszak ilyenekkel vannak tele, de még a Christine-be is ezt láttam bele annak idején. Az Under the Dome megfejtése ehhez képest elég vérszegény — tulajdonképpen csak azon gondolkoztam el utána, hogy most nekem el kell-e gondolkoznom ezen vagy sem —, ráadásul a befejező fejezet olvasásakor végig azt éreztem, hogy itt nekem valaki az erkölcsről próbál prédikálni, nagyon burkoltan.

Mert ott van a gyógyszerfüggő, aki első tiszta pillanatait arra használja, hogy hülyeséget csináljon; az örök piás, aki a legjobbkor józanodik ki; a mindig nyúl tanácstag, aki vicces cigikben leli meg apránként Jézust és persze sokan mások, akik cselekedetei által ez a kötet jóval rövidebb lehetett volna, ha István, a király kicsivel több szerencsét oszt nekik. Ja, a főhős a szeretett nővel elkutyagol a napfelkeltébe. Úgy látszik, már semmi sem szent.

An idea is like a cold germ: sooner or later someone always catches it.

Ha a misztikum rétegét lehúzzuk a történetről, akkor ez csak egy kisvárosi dráma, amiben a nagyravágyó, hataloméhes egyik ismétlődő jelleggel torkon lépi a múltja súlyát cipelő szerény másikat és az egészből semmit észre nem vevő többit. Ehhez képest eléggé túlírt, fizikailag is. (Több mint ezer oldal, rhymes-with-witch.) A köszönet-nyilvánításban az szerepel, hogy a szerkesztő leggyakoribb megjegyzése a pedal to the metal volt. Szerintem beszorulhatott a gumiszőnyeg, mert nem érzem a hajlobogtató tempót, amikor két fejezeten át valakivel csak annyi történik, hogy mozdulatlanul fekszik, arccal a porban.

Az Under the Dome elolvasásáról senkit nem akarok lebeszélni, de most már tudjátok, mire számíthattok, meg ugyebár we all support the team. Mondjuk én sem hallgattam az intő szavakra.