Savanykás

Nfol @ 2013. március 30.

Közeledtét csak a folyamatosan pattogó kavicsok hangja jelezte. Ha azok nem koccannak neki a járdának, a szemeteseknek, a hirdetőtáblák lábainak és egymásnak, senki sem figyelt volna fel rá. Ahogy mindig. Volt ideje megszokni, nem is kevés.

Dühös volt, és minden egyes kavicsba picivel nagyobbat rúgott, mint az előzőbe.

Egyvalaki volt csupán, aki érdekesnek találta, aki többet látott benne, mint mások. Akinek tetszett fanyar humora, akit nem zavart a testalkata, aki nem vette zokon, hogy állandóan az asztal alá hullajtotta a morzsát és aki nem akarta mindenáron kezeltetni a recsegő-ropogó derekát. Szép volt, jó volt, de elmúlt.

Dühös volt, attól a pillanattól fogva, hogy belökte maga mögött Egyvalaki lépcsőházának vasajtaját.

Mert Egyvalaki sem más, mint a többiek. Sosem csinálunk semmi érdekeset! Nem érdekelnek az újdonságok, olyan vagy, mint aki szatyorban él! Csak a magadfajták között érzed jól magad! Csendben tűrte a kirohanásokat, mert volt bennük igazság bőven. De a legutolsó, na, azt már nem tudta elviselni.

— Mindenki azt mondta, ne kezdjek egy nápolyival és úgy látom, igazuk volt!

Már nem rúgdosta a kavicsokat. Egy teherkocsi fordult be köhögve az utca végén. Elég nagynak látszott és elég gyorsan is közeledett. Pont jó lesz! Vett egy mély lélegzetet, behúnyta a szemét és a kocsi elé ugrott. A madarak napokon át csipegették a szétszóródott ostya és citromos töltelék darabkáit.