Nfol · 2013. március 24.

Hélium

Mivel rám lett szólva, hogy a régi szép időkhöz képest mostanában nagyon kevés a személyes jellegű tartalom, kénytelen vagyok egy keveset erre áldozni, bár szerzőnek és olvasónak egyaránt vajmi kevés öröme lesz benne.

Ha nagyon őszintén kellene felelnem arra a kérdésre, hogy mi zavar és aggaszt legjobban saját magammal kapcsolatban, akkor rövid töprengést követően valószínűleg azt válaszolnám, hogy az az állandóság, amit a tehetetlenségem indukál. Hogy a jelenem — ebbe beleértve mindent — és mondjuk az egy évvel vagy másféllel ezelőttről felidézhető helyzetem közötti különbségeket egy levegővétellel el lehetne sorolni. Hogy állandóan fáradtnak, elfoglaltnak — és sokszor magányosnak — érzem magam és gyakran pihenés vagy szórakozás közben is jár az agyam bizonyos dolgokon, amiken vagy kellene, vagy nem, mindeközben a felmutatható, kézzelfogható eredmények sehol nincsenek. Hogy folyton lemaradásban vagyok magamhoz — az általam elvárt magamhoz — képest, és többször érzem úgy, hogy nem az vagyok, aki képes lenne magát utolérni valaha is. Hogy kurva sok ötletem van és hogy ezekből így kurvára nem lesz semmi. És másra sem nagyon.

Meg ezek a rohadt szójátékok, pardon my French.

Ez persze a saját nyomorom, és mielőtt bárki is kedvet kapna az elszontyolodáshoz, ideteszek egy tök érdektelen fényképet egy pár bokszkesztyűről, amik kétmaréknyi Hemingway-t tartalmaznak:

Ernest Hemingway bokszkesztyűben

Ő egyébként akkora hipszter volt, hogy fél évszázaddal előzte meg a standing desk mozgalmat, amihez a fentiek és az ő élete alapján talán nekem sem ártana csatlakozni.

Itt lehet puttyogtatni!