#160

Nfol @ 2005. június 28.

Judgement day has come! You can’t escape now!

Halálraítéltekhez hasonlatos némasággal és lassúsággal telik a délelőtt, percenként nézem az asztalon álló óra számlapját, hogy elérte-e már a 13-at... Közben a jegyzetet lapozgatom, minél több dologra derül fény, annál jobban eltölt a kétség, hogy még ezt meg ezt sem tudom vazze, és már nincs időm azt is megnézni, megtanulni. Shit’s f*cked up.
Végre 13 óra lett. Gyors zuhany, meleg vízzel. Merthogy tegnap sikeresen reseteltem a kazánt. Hidegindítás. Fali kapcsoló le, fel, hibakioldó gomb tövig, és voilá, pukkan egy párat, majd a 23-as helyén egy másik szám jelenik meg. Mire tudatosulna a fejemben, hogy milyen számot látok, elkezd emelkedni, és nem úgy tűnik, mint ami meg fog valaha is állni. Aztán olyan 75 fok körül abbahagyta és visszahűlt.

Szal zuhany, némi kaja, aztán irány a buszmegálló. Direkt felírtam egy integrált, hogy időben érjek ki a buszhoz, de a busz nem jön akkor, amikor jönnie kellene. Nem vagyok késésben, csak zavar, hogyha nem tudom tartani a tervet. Egy szintén buszra várakozó lánytól megkérdezem, hogy látott-e az elmúlt 20 percben 24-es buszt elmenni itt, erre azt mondta, hogy ő is a 24-est várja már fél órája - azalatt három járatnak kellett volna jönnie. Egy teherautó sofőrje elismerően bólint, amikor tarkón csapom magamat. Hopp! Miez? Remeg a zsebem... Gyors kivételkezeléssel arra jutottam, hogy a telefont tettem oda korábban, úgyhogy kihalászom és felveszem. Egy csoporttársam hív - történetesen az, akiről a keddi blog szól nagyrészt -, hogy ne nagyon siessek, mert valakinek még reggel elege lett a tanév lefolyásából és úgy döntött, hogy némi bombing runnal színesíti a viszgák egyhangúságát. Érted, színes egyhangúság... Azért odamegyek, én lenni katasztrófa-túrista by the way. Az ajtón apró felirat, miszerint az épület ma egész nap zárva tart, nyitás holnap reggel ötkor, viszlát. 14:15 van, a vizsgám 15-kor kezdődött volna. Közben gyűlnek a velem megegyező, sanyarú sorsra jutott diáktársak, mindenkinek az arcán ott van a némi kínnal vegyes vigyorgás. Mégis mi a fenét tudnánk csinálni? Ráadásul ebből a tárgyból ez az utolsó, elképzelhető vizsgaidőpont, a legtöbbünknek a negyedik vizsgaelehetősége már. Úgyhogy várunk, beszélgetünk, kinevetjük saját magunkat a lehetetlen helyzet miatt, közben fikázzuk a sok szerencsétlent, akik a plakátok és a karnyi vastag láncon lógó rozsdás lakat ellenére megpróbálnak bejutni az épületbe. Érkezik egy igencsak szemrevaló hölgy is, akin többeknek rajta maradt a szeme, ő nem rázza az ajtót, hanem a feliratot elolvasva távozik a helyszínről. Halkan megjegyzem, hogy "...és még olvasni is tud, valamint meg is érti". Aztán érkezik a telefonálóm - akivel kedden beszéltem MSN-en -, visszaadja a 900 oldalas Operációs rendszerek könyvemet, majd ugyanúgy elvagyunk, mint az ominózus beszélgetés előtt bármikor. Ez természetesen újabb kérdéseket vet föl bennem vele kapcsolatban, már most látom, hogy S@tit a sárgaház kapujáig kergetem majd a vergődésemmel.

14:55. Megérkezik Juhász Pici, aki neve ellenére igencsak termetes, ahogy régen egy szórakoztató műsor falusi jelenetében hallottam, "szép nagy marha ember", ahogy egyre közelebb ér, a tekintete egyre vészjóslóbb. Nem tud mit tenni ő sem, javasol két dolgot:
- szombaton reggel nyolckor ugyanitt vizsga,
- ha megtudjuk, ki volt a vicces kedvű egyén, rúgdossuk jól fenékbe.

És már ott sincs. Páran még maradunk, kicsit érdekes lehet egy külső szemlélő számára, hogy a bombariadó ellenére tíz ember ott nevetgél az épülettől két méterre, de akkor ő még nem volt egyszer sem fórumtalálkozón...