Triple twelve

Nfol @ 2012. december 12.

Ez, kérem, egy hólapát.

Kitaláljátok-e, kinek van akkora mázlija, hogy éppen azon a héten felelős a takarításért, amikor elkezd rendes tél lenni, hóval, hólével, sárral és a mindezt az első emeletig a lépcsőházban széjjelhagyó kedves, ámde mikulássapkát viselő embertársakkal, akik reggel negyed hét tájékán együttérzést mímelve szemlélik távozás közben, amint én egy seprűvel küzdök az éjjel lehullott hét centiméternyi alpesi gyönyör ellen, esetleg óvatosan próbálkoznak utalni arra, hogy a lapáttal talán könnyebb-gyorsabb lenne, és tulajdonképpen igazuk van, ha a hólapátot, mint ideát tekintjük, de tudjuk jól, hogy az ideák világa csak arra jó, hogy ahhoz hasonlítsuk a valóságot és elszomorodjunk az eredmény láttán, erre pedig az emlegetett közösségi hólapát különösen alkalmas jószág, mert egyrészt tavaly valakinek a keze által középen végigrepedt az amúgy sem túl stramm műanyag kanál és amit felemelsz vele, az rögtön ki is hullik belőle, másrészt pedig eleve meg sincsen a szerszám, de mindennek az alapos kitárgyalására sem a távozónak, se nekem nincs igazán kedvem, de időm se nagyon, mert jó lenne kivágni az ösvényt az utcáig még azelőtt, hogy a többi megébredett lakó elkezdené keményre taposni a havat, amivel az egyetlen lényegi funkcióját nélkülöző, meg sem lévő hólapát híján kulturált keretek között nem tudnék mit kezdeni, lapátot meg én nem veszek, már úgyis csak négy nap, aztán másra száll a feladat, nem vagyok önző, hagyok mást is küzdeni, ide pedig most kiteszek egy pontot.