Words are wind

Nfol @ 2012. szeptember 11.

Az Úristen segedelmével és a szemmozgató izmaim utolsó energia-tartalékainak bevetésével tegnap este sikeresen megérkeztem a Sárkányok tánca végén található enumerációhoz, amit elegánsan át is ugrottam, mert kilencszázkevés oldalnyi küzdelem után már nem igazán kíváncsi az ember holmi családfákra, amire meg kíváncsi lenne, az sajnos az előző kilencszázkevés oldalból sem derült ki.

Windmill

Tulajdonképpen a kötettel ez a legnagyobb bajom: fut párhuzamosan úgy 14-15 történeti szál, amiknek a többsége ráadásul a fő karakter mellett elég kiterjedt szereplőgárdával bír, és a George R. R. Martint illető vádak között sosem fog szerepelni, hogy fukarkodna a huszadik cselédről szóló párszáz karakteres mellékvágányokkal, hogy ne tudna bármely szereplő szájába bármely szituációban valami útmutató történetet adni Őrült Aerys király életéből, a lakomák kimerítő részletezésétől korgó gyomrú olvasók nassolási szokásaiba való durva beavatkozás vádja viszont megáll a lábán. Közben nagyon sokszor éreztem úgy, hogy némely szálon a lelki vívódásnak ugyanazon a fázisán mennek keresztül a karakterek, amiken már korábban is és nem haladunk sehová vagy csak nagyon lassan, aztán vagy megtörténik a kiszámítható, vagy csak a vágás jön.

Azt nem tudom, hogy a szerzőnek volt-e alkalma törpék fejét dörgölni (vagy más testré... spoiler alert!), de szerencsére vannak, akik hozzák a szintet, például a Fal mindig remek és tetszett a Köpönyegforgató szála is.

Nem ez A jég és tűz dala-sorozat legjobban sikerült kötete, de rossznak sem tartom. Számomra valamennyivel érdekesebbé tette, hogy ez volt az első nagyobb terjedelmű, angol nyelvű, nem szakmai témájú könyv, amit végigolvastam; adódik, hogy felszedtem egy rakás csajozós szófordulatot, úgyhogy már csak ezért megérte.

TL;DR túl hosszú, elolvastam.