Drive

Nfol @ 2011. november 23.

Ha megkérdezném, melyik az a tévésorozat, amelyik a FOX csatornán volt látható, Nathan Fillion cinikus címszereplőként tetszelgett benne, Tim Minear volt az egyik executive producere, a sugárzásakor nem hozta az elvárt nézettséget, ráadásul a csatorna elég sajátos felfogás szerint engedte adásba az epizódokat és mindezek miatt az egész projekt szomorú véget ért, akkor nyilván mindenki a Firefly-t említené. A helyzet az, hogy volt mégegy ilyen sorozat: a Drive.

drive-1.jpg

A fentiek ismeretében talán erősen megüti szívtájékon a kedves olvasót, ha elmondom, hogy a Drive alapvetően egy országúti versenyről szól: különböző emberek különböző indíttatásból nekiindulnak a nagy államközi kalandnak, a szervezők telefonon küldözgetnek nekik kis rejtvényeket, amelyeket megfejtve megtudják az aznapi úticélt, igyekeznek nem utolsóként befutni, mert utolsónak lenni nem jó, a végső győztes meg kaszál 32 millió dollárt. Persze ennél jóval bonyolultabb a történet, mert nem mindenki önszántából vesz részt ezen a túrán.

Kedvcsinálónak ennyi talán elég is, aki tervezi, hogy valamikor belekezd a sorozatba annak tudatában, hogy összesen hat epizódot forgattak le belőle és befejezés vagy konklúzió, mint olyan, nincsen, sőt, epikus méretű cliffhangert kap az arcába búcsúajándékként, az most ne olvassa ezt tovább, mert akaratlanul is részletezésre kerül majd néhány fontos történés és nem kívánom senki szórakozását elrontani.

Tegyük akkor D-be!

A sorozatban egyértelműen a Fillion által alakított Alex Tully-féle történetszál van középpontban, a többi kompetitorral szerintem összesen nem foglalkozunk annyit, mint vele és csatolt társaságával. Tully-t éppen egy nyomozó kérdezgeti, merthogy eltűnt a felesége a házassági évfordulójuk napján: lakás feldúlva, asszony sehol, de legalább a holmiját gondosan összecsomagolva távozott, még ajándékot is hagyott szeretett férjura számára. A nyomozó próbálja kiugrasztani a nyulat a bokorból, hogy általában azért rabolnak el embereket, mert a hozzátartozóiktól akarnak valamit és vajon mi kellhet nekik egy csóró kertépítőtől, kis kacsintás a néző felé, hogy figyejjél, lesznek még itt fejlemények, de nincs idő ezen mélázni, mert csörögni kezd a masnival átkötött csomag: ha meg akarod találni a nőt, követed az utasításokat, menten kocsiba vágod magad és elindulsz Floridába. Kertész nem cuccolt még össze ilyen gyorsan.

Csörög a telefon másoknál is, így kerülnek képbe azok a versenyzők, akik még említésre méltóak: van itt eltávozáson lévő tengerészgyalogos, akit a csaja "elfelejt" értesíteni arról, hogy az egységét visszarendelték Irakba (mert csak így tudja megóvni a biztos haláltól és a katonai bíróságról még nem hallott); van kőgazdag bizniszapuka börtönből frissen szabadult latino zabigyereke, akihez betársul az apura megharagudó féltestvér (mert csakazértis meg kell mutatni faternak); van férje elől menekülő kismama gyerekkel, halálos beteg tudós apuka idegesítő tinilánnyal (mert már annyira mindegy), egy önző szőkeség (aki nem tud vezetni), meg az általam csak Team Jesus-nek elnevezett nőegylet, akiket főleg az isteni sugallat repít előre (no comment).

Alexhez érdekes körülmények között betársul egy nőszemély, akiről rövid úton kiderül, hogy ő nem annyira versenyző, hanem korábban ő volt a fődíj és éppen van nála egy fontos infókkal tömött pendrive, amit a tükörben feltűnő elég ideges fickó nagyon szeretne visszaszerezni, lévén az a szervezőké. A szervezők amúgy egy elég rejtélyes banda, eleve mindent tudnak a versenyzőkről, megvannak a módszereik a kellő motiválásukhoz és nem restek keményen közbeavatkozni, ha nem nekik tetsző módon alakul a verseny. Többek között így derül fény arra, hogy

drive-2.jpg

Alex évekkel ezelőtt bűnözőknek sofőrködött, így már teljesen érthető, miért választották ki őt is. A történet tehát nagyjából ennyi, a felsorolt szereplők jellemzéséből már kikövetkeztethető, hogy kinél milyen nyígások kerülnek elő 60 mérföld/óránál. Kicsit még Fillionnal kapcsolatban is azt érezni, hogy nem tudták az írók eldönteni, hogy a Malcolm Reynolds figurát akarják ide átmenteni (adnak neki hozzáillő dumákat dögivel), vagy a megkeseredett, de elszánt karaktert húzzák rá inkább (de ehhoz meg nem eléggé megkeseredett és elszánt).

A poszt írása előtt újra végignéztem a sorozatot és az a meggyőződésem, hogy a készítőknek jóval kevesebb idő, pénz és erőforrás állt rendelkezésére, mint ami egy ilyen jellegű sorozathoz szükségeltetett volna. Olyan apróságokban is megmutatkozik ez, mint az epizódok elején leadott kis összefoglalók, amikben olyan jelenetek is szerepelnek, amiket amúgy a műsorban nem látni, de legtöbbször a számítógéppel készített részeknél fanyalogtam. Az rendben van, hogy a kocsiban, autópályán játszódó jeleneteket a stúdióban vették fel zöld vászon előtt (az ablakon túli világ gondosan szénné van blurözve) — a valódi autós akciót arról ismerni fel, hogy minden ablakon fekete fólia feszül —, meg ötletes, ahogy a kamera kicsit felül-elölnézetből a szélvédőn át bemegy az utastérbe, csak a CGI színvonala helyenként bántóan alacsony, a forgatáskor több olyan autós játék volt kapható, ami real-time tudott ennél jóval szebbet produkálni. Ha meg a hangokból indulok ki, akkor azt kell hinnem, hogy az amerikai mérnökök évtizedekkel ezelőtt kifejlesztették azt a motort, aminek pedálállástól függetlenül állandóan emelkedik a fordulatszáma.

Ez az olcsójánosság egyébként egyetlen jelenetben csúcsosodik ki: a versenyzők Cape Canaveralba érkeznek az emlékparkba, amikor éppen fellőnek egy űrrepülőgépet. A fellövéssel nincsen semmi baj, csak azt gondolná az ember, hogy az emlékparkban tébláboló vendégeket valamennyire érdekelné egy ilyen esemény, ehelyett az van, hogy a fókuszban lévő két személy átszellemülten bámul, az NPC-k meg vidáman fotózgaták egymást a szökőkút előtt.

drive-3.jpg

A sorozat annak idején egy duplarészes premierrel nyitott, ami után a FOX azonnal meglengette a kaszát. Két epizódot pár héttel később még leadtak belőle, a maradék kettő meg sosem került adásba.

Azért annyira nem rossz.