#148

Nfol @ 2005. június 10.

6:57 van, mindjárt indulok a rendelőbe. Csak hogy tudjátok: szerettelek titeket, jó volt veletek.

(telnek az órák... majd egyszercsak...)

Tiszteletem! Ebből az egy szóból élelmesebbek máris rájöhettek, hogy sikerült élve lehagynom a rendelőt és talán meg is maradok. A kezelés egészen elviselhető volt minden érzéstelenítős vagy bealtatós móka nélkül is, csupán az asszisztens kérdezte meg a végén, hogy rosszul esett-e, amikor meglátta a szék huzatán a kétségbeesett kapaszkodásom nyomait. A folyamat két munkafázisból állt, az első nagyon szar volt és hosszú ideig is tartott - bár ez relatív, nekem az a 15 perc éveknek tűnt -, aztán ki kellett ülnöm a váróterembe. Itt halak helyett legfeljebb a helyi kisebbség műsorát nézegethettem és hallgathattam, és mivel jobb dolgom nem volt... A vita azon ment, hogy őkelméék öten már nyitáskor ott voltak az orvosi rendelő ajtajánál - merthogy a fogorvos és a körzeti orvos rendelője ugyanabban az épületben van, közös váróteremmel -, viszont nem téptek sorszámot a falról, és nem értették, hogy miért azok mennek be, akik később jöttek. Az orvos asszisztense jött ki először, hogy kussoljanak el végre, mert odabent nem hallja, ahogy ordít a beteg az injekciótól, de a lárma és a méltatlankodás nem szűnt meg. Végül kijött a doki és megkérdezte tőlük, hogy "Mégis mi a halál f*szát képzelnek már magukról? Húzzanak egy k*rva sorszámot és üljenek a szájukra!" Visszakérdeztek: "Most azért mondja ezt, mert cigányok vagyunk?" Na, ha az orvos eddig nem volt bepöccenve, akkor most borult fel a lelki egyensúlya. "Igen, azért" - ezzel bevágta a rendelő ajtaját, majd odabent kezdett dühöngeni. Erre mindegyik elhallgatott. Hiába, egy orvossal nem jó dolog rosszban lenni, mert ki tudja, mit ad be legközelebb "véletlenül". Engem is behívtak újra, befejezték a befejeznivalót. Ebben az volt a rémes, hogy a rendelőben lévő rádión a Bumeráng volt befogva, amit kicsit nehéz elviselni röhögés nélkül, nekem meg tele volt rakva a szám ilyen gézrudacskákkal.

Miután elengedtek, hazamentem kocsival, fél óra múlva pedig ismét befelé mentünk. A Takarékszövetkezet után a célunk a nyíregyházi vasútállomás volt, mert az a két rokon érkezett hozzánk, akiknél a fórummeetek idején meg szoktam szállni. Direkt mondtam, hogy várjuk meg, amíg a tömeg lemegy az aluljáróba, ne tolongjunk ott köztük, de nem, sietni kell, mert még a végén kisüt a nap... Ennek meg is lett az eredménye, a lépcső közepe felé arra lettem figyelmes, hogy a vállamra akasztott táskám egyre nehezebb lesz. Hátrafordultam, mire azt láttam, hogy valaki könyökig a táskámban tartózkodik, én pedig ezt azt hiszem, jogosan nehezményeztem, úgyhogy kissé suta, de eredményes mozdulattal kirúgtam a bokáját. Ettől ő elveszítette az egyensúlyát és lezúgott a hátralévő négy lépcsőfokon, majd nagy puffanással elterült az aluljáróban. Nem néztem meg, hogy mi lett vele vagy megsérült-e, és a környéken lévők is meglehetős közönnyel vették tudomásul a történteket. Mindenesetre amilyen gyorsan lehetett, eljöttünk onnan.

Azt hiszem, akik ismernek, azok jól tudják, hogy nagyon ügyesnek kell annak lennie, aki kihoz a béketűrésemből, hát neki sikerült. Délután találkoztam egy haverral, aki szinte minden nap megfordul azon az állomáson, elmeséltem neki a történteket, ő meg elmondta, hogy két éve kitakarították az előző zsebtolvaj bandát az állomás területéről, és ez a fazon pár hete mászkál arrafelé, másnak is nyúlkált már a táskájába és nem én voltam az első, aki nem hagyta.

Ezzel együtt nem érzem magam jobban attól, hogy elintéztem. Bánt, hogy nem tudtam visszafogni magamat, ugyanakkor nem tudok most sem jobb megoldást kitalálni. Végülis ő kereste magának a bajt, bennem megtalálta, és őbenne találtam meg, kész, nem kell foglalkozni ezzel.