Nfol · 2011. április 29.

Kódolatlan hétvége

Mivel senki kedvét nem szeretném elrontani, ezért rögtön azzal kezdem, hogy akinek esetleg éppen jó vagy legalább az átlagos szintet megüti az általános közérzete, az inkább ne olvassa a folytatást, hanem csukja be ezt a fület és érezze magát továbbra is jól vagy átlagos szintet megütő módon, nem marad le semmi fontosról.

Nem mintha ebben a blogban valaha is olvashattatok volna bármi fontosat.

Az van, hogy kicsit elegem lett. Elegem lett abból, ahogy a dolgok mennek manapság. Hogy tágabb és szűkebb környezetemben egyaránt olyasmik történnek, amik mélyen sértik a világról és annak működéséről alkotott képemet, hátulról osonva döfik vesén az igazságérzetemet, még röhögnek is mellé kajánul. És hogy nem lehet tenni ellenük semmit, vagyis lehetne, de akkor pont ugyanolyanokká válnánk magunk is. Nehezemre esik ezeket feldolgozni és elfogadni, megmérgezi a gondolataimat, megutáltatja velem az egész világot. (A vadkacsák kivételével.)

Persze ha jönne most valami filozófus-pszichiáter professzor emeritus és beszélgetne velem fél órát, rögtön írná is a kórlapomra, hogy a páciens belső ellentéteit vetíti ki a környezetére, igazából saját magával elégedetlen, mert egy tehetetlen, tehetségtelen, súlyosan introvertált fajankónak érzi magát, aki komoly erőfeszítéssel épített maga köré várat, hogy megvédhesse, amit szeret, csak közben tök egyedül maradt a várban, meg elveszítette a nyomorult kapukulcsot is, és már a koronát sem hordja minden nap, mert úgysem látja senki, hogy a fején van-e. (Talán a vadkacsák...)

És nem tévedne olyan nagyot.

Úgy érzem, a világ most többet vesz el belőlem, mint amennyit hozzám tesz. Én meg magamtól nem akarok többet adni. Úgyhogy egy időre ennyi.

Itt lehet puttyogtatni!