Linkin Park - A Thousand Suns

Nfol @ 2010. október 8.

A krónikákban úgy szerepel majd A Thousand Suns megjelenési dátuma, mint a nap, amettől kezdve a Minutes To Midnight-ban rettentő nagyot csalódó rajongótábor megenyhülve kezd visszagondolni arra a pálfordulás jellegű albumra, bármennyire valószerűtlennek tűnt ezidáig ez a puszta gondolat is. Hagytam magamnak három hetet a véleményezés előtt, hátha sikerül tudat alatt megértenem ezt a produkciót. Hát így.

Linkin Park - A Thousand Suns Ez az album megint más, kár, hogy nem értem, mit szerettek volna elérni vele, mi volt a cél. Rendes stúdióalbumnak túlságosan kaotikus, a trackek harmada ilyen átvezetőféle, nagyjából zéró értelemmel, amik legfeljebb arra tűnnek jónak, hogy majd amikor a zenekar elmegy turnézni és szokásukhoz híven szétimprózzák a koncerteket, akkor legyen mit torzítani két _rendes_ nóta között. A Jornada Del Muertót a Waiting For The End elejére tapasztották volna, abban látok némi értéket, a többi (csak a rend kedvéért: The Requiem, The Radiance, Empty Spaces, Wisdom, Justice And Love, Fallout) nekem nem hiányozna a lemezről.

Ezzel hat számot le is tudtunk a tizenötből, nézzük hát a zenéket! A Burning In The Skies kiválóan elférne a korábbi albumon, de ott sem lenne a jobbak között, viszont ha létezne olyan magyar rádió, amelyik Linkin Park dalokat is merne játszani, akkor ez a szám biztosan karcosra lenne bródkasztolva. Az első jó dolog a When They Come For Me, rögtön az ötödik track, érezzük a törődést. Egyike annak a három számnak, amikben felfedeztem némi ős-LP hangulatot, erős Fort Minor fílinggel keverve, még a dal második felében hallható nyekergést is elnézem ezért. A Robot Boy-t valamiért kedvelem, pedig egy vontatott, repetitív, zenei klisékből összetákolt valami. Ebbe sajnos nem jutott abból a merevlemeznyi effektből, amiből máshová túl sok jutott. A Waiting For The End következik, itt fogtok megverni, mert ezt is bírom, de érveim nincsenek. A Blackout iszonyú csalódás, mert egy rohadt jó dal lehetne, ha gondolkoznak rajta még egy picit, például beállítják Chestert egy konstans intenzitásra és nem engedik, hogy a felében beszéljen, a másikban meg a holdig ugrassza a manduláját; talán ezzel akarták elnyomni a helyenként szörnyűséges szintipop alapot. Wretches And Kings, a második jó dolog az albumon, minden adott benne, ami miatt a zenekart utálni lehetett régen, szuper! Az Iridescent számomra olyan, mint annak idején az Easier To Run volt a Meteora-n, fizikai fájdalmat okoz. Itt van még a The Catalyst, a legkorábban megjelent szerzemény, aminek a ritmusára többedik hallgatás után éreztem csak rá, de más fenntartásaim nincsenek vele szemben. Az albumot záró The Messenger szerintem egy country-nóta, tábortűznél ittasodás közben dalolgatva biztosan jól távol tartja a farkasokat meg a medvéket, de hogy itt mi keresnivalója van, arról forgathatnának egy Fringe-epizódot.

Kaptunk tehát egy új albumot, amin tizenötből öt, jobb napokon hat dal üti meg a tetszési küszöböt. Kaptunk vele egy új zenekart is, akik nyilván olvassák a kritikákat — bár ezt itt biztosan nem, rohadt nyelvi különbségek, ugye —, nyilván csinálnak megint egy jó koncertalbumot. Aztán majd eldöntik, merre tovább, ha érdekel a szakértői a véleményem.