#132

Nfol @ 2005. május 23.

Délben visszavonatoztam Debrecenbe. Maga az út nem sok érdekességgel szolgált, viszont még indulás előtt sikerült felidegesítenem magamat az állomáson. 2005 van, Európai Unió, kicsiny országunkat valamennyire hozzáértő emberek irányítják oda, ahová ők akarják, éppen ezért módfelett kellemetlen, hogy jegy nélkül kellett felszállnom a vonatra, lévén Nyírbogdány állomáson egész nap mindössze öt órán keresztül van nyitva a jegypénztár, és ez sem egyetlen periódus, hanem kettő. Amúgy logikus, hogy éppen délben kell bezárni a boltot és korán reggel, illetve délután kell kinyitni, amikor a vonattal utazók 95 százaléka munkába megy vagy onnan jön hazafelé, és van bérlete. A többi utas meg verekedhet a kalauzzal menet közben, mert ő nem hiszi el, hogy tényleg azért nincs jegyem, mert fizikailag képtelenség volt hozzájutni. Végülis ki hallott már olyat, hogy nincs nyitva a pénztár? Én sem hinném el... Hab a tortán, hogy a kalauznál váltott menetjegy a buszhoz, villamoshoz, trolibuszhoz hasonlóan többe kerül, mint elővételben. A mai kalauz ezt vélhetőleg nem tudta, mert nagy nehezen ugyanannyit kért a jegyért, mint a pénztárnál szokás, igaz előtte kétszer megkérdezte, hogy diákjegyet kérek-e - mégis mi a fenét kérnék hátizsákkal a hátamon, kezemben jól láthatóan a diákigazolványt szorongatva. Hely nem volt, úgyhogy a kocsi peronján álltam, amint tettem azt előtte négy éven keresztül, középiskola alatt. Rendesen meg voltunk ám áldva az egész MÁV-val és ez évről-évre remekebb menetrendjeivel akkortájt is, iskolába menet már nem volt helyünk sosem, hazafelé pedig inkább ottmaradtunk az ajtó közelében, különben nem tudtunk volna leszállni, legfeljebb az ablakon kiugrálva.

Debrecenben az állomáson korábbi tapasztalataimat hasznosítva remek érzékkel kerültem ki az összes kunyerálót és hajléktalant, egyikük lassan fél éve kampányol ott, ugyanazzal a szöveggel, miszerint 80 forint kellene neki vonatjegyre. Eddig két magyarázatot ötlöttem ki a jelenségre. Az egyik szerint tényleg vonatjegyre gyűjt, amely egy európai körutazásra jogosít. A másik szerint viszont az a 80 forint egészen másra kellene neki, aminek sok köze nincsen az utazáshoz, sokkal inkább a toroknedvesítéshez.

A trolira felszállva másfél percen belül felhívta magára a figyelmet egy kisebbségi fiatalember, aki az első komolyabb kanyarnál leesett az ülésről. Visszakecmergett a helyére, aztán fontos filozófiai kérdéseket feszegető beszélgetésbe kezdett szintén roma utastársával. Útközben kiderült, hogy rokonok vagy jó ismerősök, volt ott szó mindenről, és helyettük is a hátuk mögött helyet foglaló nyugdíjas néni pironkodott. Amikor a fickó lezakózott az ülésről, elkáromkodta magát, az idősebb meg elkezdte elmesélni neki változatos vallási életútját. Elmondta, hogy aki előtte kiejti Isten nevét, azt ő egész egyszerűen leköpi, mégpdig azért, mert ő csak Istenben hitt, de csalódott benne. Véleményezte az egész egyházat is, legfőbb fájdalma az volt, hogy tehet az ember bármit az életében, hogyha halála előtt felmentik az összes bűne alól, éppen ezért ennek semmi értelme nincsen. A bűnökről aztán valamilyen csavarral áttértek a számukra elérhető közelségben élő emberek kitárgyalására, amelynek során a fél trolibusz utasai tudhatták meg, hogy a Gizi még mindig igencsak kapós, noha már 40 éves; az Erzsit pedig mindketten megnyomták már párszor, de az úgyis a környék k*rvája.

Ezek után hatalmas élmény volt a fülledt külvilágot magam mögött hagyni és belépni a totál lesötétített, hűvös lakásba, ahol nagy örömmel nyugtáztam, hogy hazautazásom óta nem járt benne senki, nem vittek el belőle semmit, viszont nem is tettek be semmit, pedig el tudnék viselni egy grátisz ADSL-kapcsolatot vagy egy plazmatévét. Elszaladtam bevásárolni, kiszellőztettem a szobában, aztán nekifogtam a számítógép rendberakásának. Első körben belöktem az XP telepítőlemezét, amin egyébként a Philips CD-RW 74 felirat díszeleg a mai napig, miközben teljesen jogtiszta az egész (Campus program rulz!), csak még nem jutottam el odáig, hogy rendes lemezre átírjam. Már majdnem elkezdtem a telepítést, amikor eszembe jutott, hogy rengeteg időt és boszúságot megspórolhatok magamnak, hogyha a fontosabb dolgokról másolatot készítek. Úgyhogy restart, belépés - útközben valahol eltűnt a loginképernyő is -, egyre több hiba, szerencsére a másolás még működik. Amit lehetett azt töröltem is, bár ezt némileg akadályozta, hogy a rendszergazdai jogokkal rendelkező fiókommal belépve nem lehetett használni a Programok hozzáadása/eltávolítása segédszeközt, gyári uninstallja meg nem mindennek van. Ezek után a rendszertelepítés hiba nélkül lezajlott, felraktam a programjaimat is szépen sorrendben, aztán kezdődhetett az egész folyamatban a legutálatosabb fázis, amikor minden alkalmazást és a Windowst kell beállítani. Az elején kicsit akadoztak a programok, erre átállítottam a lapozófájlt egy másik partícióra, meg kikapcsoltam az összes felesleges szolgáltatást - mindenáron kapcsolódni akart a kis drága a Windows Update webhelyhez, és addig nem hagyott békén, amíg le nem tiltottam a hálókártyát.

Feltelepítettem a Driv3rt is, csak azt nem tudom, minek. Talán azért, mert egyszerűen nem akarom elhinni, hogy semmi jó nincsen benne. Ma este is - a blogírás előtt - legalááb fél órát elszórakoztam azzal, hogy a városban találtak egy építkezést és a buckákon meg a szanaszét hagyott felszerelések között ökörködtem a kocsikkal. Az viszont holtbiztos, hogy ha a napokon belül megjelenő San Andreast meghozza a posta - mert előrendeltem -, akkor a környékére sem fogok menni a Driv3rnek - főleg hogyha ismét helyszűkében leszek akkor. Kezdem érezni a korlátait ennek a 80 GB-os merevlemeznek, nem egyszerű spórolni a hellyel, ha hetente három DVD-nyi anyagot kölcsönöznek a spanok. A San Andreasszal csak annyi félelmem van, hogy vajon ugyanúgy le tud-e majd kötni azután, hogy fél éve megvan a PS2-es verzió? Remélem igen.